Tavaly ősz óta kéttucat galéria húzta le a rolót a nemzetközi kortárs műkereskedelem első számú központjában, New York-ban.
A New York Times összegzése szerint jórészt olyan közepes méretű kiállítóhelyekről van szó, amelyek a pályájuk kezdetén álló művészek befuttatásával foglalkoztak. Ilyen egyebek mellett a Clementine, Guild & Greyshkul, a Roebling Hall, a Rivington Arms és legutóbb a Charles Cowley Gallery. Egy érdekes adatot is megtudhatunk a Clementine galériáról a Bloggy-ból, mégpedig azt, hogy a működéséhez havi 80.000 $, azaz 16 millió forint eladásra volt szükség, ahhoz, hogy a rezsije meglegyen. A magyar kortárs galériák nyilván sokkal szerényebb költségekkel dolgoznak, de nem baj, ha látjuk egy New York-i közép galéria számait, hogy viszonyítani tudjunk. Amikor a magyar művészet nemzetközi bevezetéséről álmodunk, akkor ezeket a számokat is mellé kell tenni, hogy a realitás talaján maradjunk.

Nagyon tanulságos írást idézek most a "boldog és prosperáló béke időkből": 
"Mindezekkel összefügg a profitorientált galériák elsőre logikátlannak tűnő eladói attitűdje. Ha valaki ma magánemberként, ismeretlenül bemegy egy Chelsea-i galériába és rámutat egy műre, hogy szeretné megvenni, nagy valószínűséggel nem az árat és a fizetési formára vonatkozó kérdést kapja válaszul, hanem azt, hogyha megadja elérhetőségeit, felkerülhet a várólistára, illetve hamarosan felveszik vele a kapcsolatot. Ez csak ritkább esetben jelenti azt, hogy a képre már alkudott egy vagy több vevő: általában az áll a háttérben, hogy a galéria hosszútávú érdekeit előtérbe helyezve ismertebb magángyűjteményekbe és múzeumokba szánja az általa közvetített műveket, ezért inkább kivárja azok vásárlási ajánlatát. A most adott kedvező piaci körülmények között pedig ezt meg is teheti. A galériák és dealerek mára már semmit nem éreznek a 9/11-et követő gazdasági hullámvölgyből. Bár közvetlen hatása az volt, hogy többen tönkrementek és eltűntek a térképről, akik túlélték a kritikus időszakot, az utóbbi három évben egyöntetűen felfelé ívelő, dinamikus piacról, eladási sikerekről számolnak be. És még, ha mindenki tudja is, hogy ezt a felpörgést jórészt a befektetői spekuláció okozza, csak nagyon kevesen maradnak kívül ezen a fősodron. Ezek közé sorolható a SoHo-ban maradt néhány olyan komoly galéria, mint a fiatalobb Spencer Brownstone vagy a szakmában már öreg rókának számító Jeffrey Deitch, Deitch Project néven ismert galériája, illetve a művészek lakta Williamsburg-ben próbálkozó újabb, de ígéretes galériák, mint az orosz sült tésztáról elkeresztelt Pierogi, vagy a régebbi, és időközben Chelsea-ben is "fiókot" nyitott, de Brooklynban még mindig fontos szerepet játszó Roebling Hall."
Az idézet Erdősi Anikó tollából van és a Netlevél idézi a Balkon 2006/2 számából. Azért hoztam ide, mert a cikk végén kiemelt Roebling Hall is a fent említett bezárt galériák sorába került!
Az aukciókhoz hasonlóan a galériás kereskedelemben is a kortárs művészet érzi meg legerősebben a gazdasági válság hatásait. Erről beszéltem előző blog bejegyzésemben, amikor azt mondtam, hogy ez az a korosztály, akik a legnagyobb kockázatot jelentik a műkereskedelembe áramló tőke számára. Az is igaz viszont, hogy ezekből a fiatalokból kerünek ki a későbbi sztárok, akik viszont nagyon jó befektetésekké tudnak válni. Tehát ha teheti valaki, akkor mégis csak érdemes nyitott szemmel járni és bizonyos pénzt erre a korosztályra is áldozni, az ínségesebb időkben is. 
Josh Baer műtárgypiaci szakértő szerint a közepes méretű kortárs galériák forgalma 50-80 százalékkal csökkent az idén, és valószínű, hogy szeptemberben sok olyan galéria sem fog kinyitni, amelyik mostanáig még kihúzta valahogy.

Bővebben a VG onlinen olvasható erről a témáról.