Eredetileg ezzel a címmel - „Hármat egycsapásra” - egyszerre akartam három közeli aukcióról összefoglalót adni, de az élet felülírja a terveket. (Szentendrei, Grafikai árverés, február 28, Abigail Galéria március 8-i festményárverése és a Képcsarnok 19. budapesti árverése.)
Mivel az előző hírlevélben elég kritikusan írtam a Képcsarnok 19. árverésének előzeteséről, a becsület úgy diktálja, hogy el kell menni, megnézni és megtapasztalni a valódi eseményt és utána, ha jogos lehet véleményt mondani. El is mentem először az aukciós kiállításra, majd szombaton délután közel kétszáz hozzám hasonló érdeklődő társaságában végig nézni az eseményt.
Hirtelen azonban annyi mondandóm kerekedett, hogy ez nem fér be két másik aukció ismertetése mellé, de azokra is visszatérek majd.
Ezért most kifejezetten a Képcsarnok legutóbbi 19. budapesti aukciójáról mondom el a tapasztalatom és véleményem.
Abban ugye megegyezhetünk, hogy az aukció egy gazdasági tevékenység, aminek jelen esetben műtárgyak, festmények szobrok, grafikák adják a tárgyát. Ennek az egésznek az a célja, hogy jó gazdasági eredményt érjen el az árverező cég, ezért lehetőleg mindent megtesz. A beadó a lehető legjobb áron adjon el és a vevő pedig szintén a lehetőleg a legjobb áron szerezze meg az áhított műtárgyat. Van persze egy művészeti aukciónak egy csomó más hozadéka is, de azokról majd a maguk helyén bővebben beszélek.
Az előző Hírlevelemben leírtam, de egyébként is köztudott, hogy a Képcsarnok hurcol egy nagy terhet, amit én egyszerűen egy „tudathasadásos állapotnak” egyszerűsítettem le. Pedig koránt sem ilyen egyszerű a dolog.
A Képcsarnok elvállalta a régi Művészeti Alaphoz beadott, a „heti zsűrikbe” bevett műtárgyak értékesítését. Hogy ezt önszántából tette e, netán egy jó üzletet látott benne, vagy - uram bocsáss meg - rátukmálták a feladatot az már egy külön kérdés. Ezt most nem feszegetném. Az tény, hogy a raktárakban több ezer kép porosodott, porosodik évtizedek óta. Ezekkel kell valamit csinálni. Érlelni a nagyobb árfolyam emelkedésben reménykedve nem érdemes, mert néhány kivételtől eltekintve elképesztő mennyiségű, silány minőségű manír csomag hever a raktárakban. Tehát ebből jó nem kerekedik ki.
Már 20 évvel ezelőtt is, amikor volt szerencsém ezeknek a raktáraknak egy részét átnézni, ciki volt kitenni normális galériákban ezt az „elfekvő” anyagot. Volt rá példa, hogy a jobb érzésű művészek, ha tudomást szereztek arról, hogy az ő képük is itt hever, felajánlották, hogy cseréljük ki a régi megélhetési képeket és adnak helyette újabbakat, tisztességes munkákat, ne rontsuk a hitelüket azzal, hogy piacra dobjuk ezeket a műveket. Mondom, már 20 évvel ezelőtt is figyeltek erre! Talán jobban, mint most.
Miért is mondom ezeket? Mert, ahogy ültem szombaton délután a visszhangos és zajos aulában ahol az aukció volt, ahol hihetetlenül rossz hangosítás tette érthetetlenné az árverésvezető szerény hangját, egyszer csak belém hasított a gondolat, hogy ezek a szerencsétlen művészek, akiknek adott esetben 5 és 8 ezer forintért kínálják a grafikáikat és 15, 20 ezerről indítják a festményeiket, mit élhetnek meg, ha még élnek! Néhányan szerencsére már nem látják ezt. A vásárlók pedig mire is számítanak?
Tegyük fel, hogy valakinek a képénél elindul a licit és a 24 ezer forintos induló ár egy heves és viharos licitben felkúszik 26 ezerre, vagy netán 32 ezerre és koppan a „senki többet harmadszor”!
Síri csend, megkönnyebbült sóhajtás. A vevő örül, hogy hihetetlen alacsony áron megszerzett egy képet és azután mi lesz? Hazaviszi boldogan, felakasztja a falára és tíz év múlva el akarja adni.
Mit fog az akkori jól menő galériás szakértő mondani? Mert tulajunk nyilván a menő aukciósházak valamelyikébe fog bekopogtatni, ahol milliós licitek vannak.
Mutassa csak! Milyen jópofa kortörténeti darabja van, szól a szakértő. No de uram, vagy hölgyem én ezt el akarom adni, mert a gyerekem felnőtt és ezt a festményt azért vettem annak idején, hogy majd egyszer ebből meggazdagodva én legyek a „király”, lakást, kocsit vegyek, és a maradékból elvigyem a családot nyaralni.
Jaaa… Hát sajnos ezt a képet nem vesszük be aukcióra, mi csak komoly művekkel foglalkozunk. Feszeng a jövő szakértője.
A tulajdonost felmossák a kedves galériás lányok, hoznak egy ásványvizet udvariasan. Kicsit ápolgatják, hiszen egyébként egy kedves jóravaló ember.
Vajon mit fog akkor gondolni a mai vásárlásáról ez a kedves jóravaló ember? Nem kívánom senkinek ezt az érzést. A nyolcvanas években többször átéltem én is, szerencsére a szakértői oldalon állva, de azóta is megrendít, akárhányszor eszembe jutnak ezek a pillanatok.
Vásárlónk kétségbe esve fog eltöprengeni a művészet üzlet igazságtalanságán és forgandóságán.
Nem véletlen fogalmaznak a közgazdászok úgy, hogy ebbe az iparágba magas a belépési küszöb. Azaz alapvető a szaktudás, a tájékozottság. Ha pedig ez még nincs meg valakinek, akkor elengedhetetlen egy megbízható jó szakértő.
De térjünk vissza az aukció anyagához. A képek törzsét olyan művészek képei adták, akik szerződésben álltak a régi Képcsarnokkal, illetve a Heti zsűrikbe adtak be műveket. Ez egy sajátos műkereskedelmi struktúra volt, amelyben az állam vállalta át a piac szerepét és osztotta a pénzt a "jó" művészeknek és nem adott a "kétes" figuráknak. Kialakult egy sajátos beszállítás és elosztás. Ez az időszak az 1960-70-80-as évekre volt jellemző és a művek is ezekből az évekből kerülnek ki zömében.
Nem szeretném ha félreértenének, és nem akarom ezt a sajátos szocialista (szociális, egzisztenciális) módot egyértelműen elítélni, hiszen abban az időben nem sok választása volt valakinek aki a művészetből próbált megélni. Még az is igaz, hogy mai értékítéletünk szerinti  jó művészeknek a munkái szintén előfordultak ebben a masszában. Tehát mindössze arra szeretnék figyelmeztetni, hogy a kép roppantul árnyalt. Ezért lehet ezeken az aukciókon csemegéket találni és nagyon gyenge manír csomagokkal is könnyű találkozni. Még egyszerűbben fogalmazva, ha tájékozatlanul licitálunk, akkor bizony kockázatos vásárlásokba sodródhatunk ezeken az aukciókon.
A kockázat persze nem túl nagy, hiszen 50-100 ezer forintos képek esetén nem bukunk sokat, ha egyszerűen csak jó kedvünkben veszünk egy képet. Inkább az elmaradt értéknövekedés fog majd egyszer rosszul esni.
Megfogalmazódnak azonban sokkal általánosabb összefüggések is egy ilyen kollekció aukcionálása során.

• Hova lesz a remélt haszon?
• Miért nem igaz mindenre, hogy ami művészet, vagy annak mondják egyesek, az tuti befektetés?
• Mitől lesz egy művésznek értéke és másoknak mitől nem?

Ezeket a kérdéseket a folytatásban a következő hírlevélben fejtem ki.