Kedves J. !

Köszönöm, hogy megértettél, amikor egy teljesen szokatlan dolgot kértem tőled, mégpedig azt, hogy közreadhatom e a korábbi levelezésünk egy részét. Ritkán gondolom azt, hogy egy személyes beszélgetés, egy levél másokra is tartozik, de a téma súlyára tekintettel most meg kellett tennem ezt a lépést.
Köszönöm a megértésed és a hozzájárulásod!

"Emlékszem, ahogy múlt év októberében, nagy titokzatoskodás után egy borongós szerda délután, végre felhívtál.
Előtte már hetekig forgolódtál az ágyadban, sok álmatlan éjszakán át, hogy megvedd-e azt a képet, amelyet egy fantasztikus üzlet reményében ajánlottak fel neked?  Amikor pedig nagy nehezen meghoztad a döntést, akkor újabb hetek teltek el azzal, hogy vajon jól döntöttél e?

Eredeti-e a kép, vagy hamis?

Vajon egy jól sikerült hamisítvány, amelyet a szakmai is benyalt, vagy valóban egy igazi kincset találtál!
Amikor először mondtad ki azt a szót, hogy segíts, alig akartam elhinni!
Te a nagy gyűjtő, aki annyi vihart túlélt már. Több száz sikeres üzletet kötöttél, az elmúlt évtizedek alatt gyönyörű gyűjteményt alakítottál ki, akihez a többiek is tanulni járnak, hogy hogyan kell ezt csinálni, most egy olyan döntés előtt álltál, amikor kellett a bizonyosság, a biztonság.
Nem az összeg nagysága volt a fontos, hiszen vettél Te már ennél sokkal drágább képeket is, hanem a kínzó félelem, hogy bekerülhet a gyűjteményedbe esetleg egy hamis kép, ami az eddigi munkádat alapjaiban kérdőjelezheti meg egy pillanat alatt, a legnagyobb jó szándék és körültekintés mellett.
Ismered Te is, milyen rettenetes, amikor tulajdonképpen tetszik a kép, valamiért megfogott, tehát szakmailag biztosan jól megfestette valaki, de vajon tényleg az ő képe, akire titkon gondoltál?
Biztosan emlékszel, akkor napokat töltöttünk a Szépművészeti könyvtárában, éjszakákat az interneten, egymásnak küldözgetve a jobbnál jobb találatokat. Ezek alapján tudtuk, hogy nyugodtan festhette volna ő, hiszen a stílusa, színhasználata, a vászon az aláírás, még a vakkeret is, mind hitelesnek tűnt, de volt valami hatodik érzék, ami azt súgta, hogy vigyázz, valami nincs rendben. És ez a kínzó érzés bekúszott az agyad egyik szegletébe és nem hagyott nyugton.
Ma már nevetünk az egészen, de akkor…!
Akkor hetekig, éjszakáról éjszakára ott motoszkált az agyadban és minden elalvás előtt ez kavargott a szemed előtt.

Vajon eredeti vagy hamis?

Megkérdeztél több jó nevű szakértőt, művészettörténészt. Volt, aki azt mondta száz százalék, hogy jó a munka és volt egy valaki, akiben ugyan úgy kétségek ébredtek, mint benned.
Kész itt a vég.
Akkor most ki mondja meg, mi az igazság?
Megvehetem-e biztonsággal, vagy sem?
A Szépművészeti Múzeum ugyan úgy kivonult erről a szakmai területről, mint a Magyar Nemzeti Galéria. Valahol van is benne valami, hiszen ezek a dolgok sokkal inkább a műkereskedőknek, a gyűjtőknek, a biztosítóknak fájnak.
Egyébként ők sem tévedhetetlenek, csak ők vannak a legjobb elérhető információk birtokában és nyilván nekik van a legnagyobb tapasztalatuk a művészettörténeti módszerek alkalmazásában. A múzeumok, az utóbbi időben érthető okok miatt keveset vásárolnak, ráérnek kivárni a 100%-os munkákat.
De Te, akiben él a vadászszenvedély, és a csodálat a jó festmények iránt, nem teheted meg, hogy Te is szögre akasztod a puskát és a bakancsot és soha többet nem vásárolsz, mert egyre több bizonytalan eredetű mű kerül a piacra.
Régen még az Ecserin is lehetett jó képet elcsípni, ma szekérderék hamisítvány hever a földön. Ha akarsz, egymás mellett vehetsz „Barcsayt”, „Scheibert”, „Rippl Rónait”, „Bortnyikot”, „Schönbergert”, vagy ami csak szemed, szád ingere.
Milyen világ ez?

Mi az eredeti és mi a hamis?

Akkor, elmeséltem neked egy egyszerű dolgot.
Azt mondtam, ez a hamisítás Murphy alap tétele:

Amit megéri hamisítani, azt fogják is hamisítani!

Amíg a műkereskedelmi piacon nincs transzparencia, a művészek, a hagyatékkezelők nem veszik ezt a biztonságot véresen komolyan, addig ez a hamisítás piac virágozni fog.
Akkor végeztünk is egy gyors számítást, hogy hol van az a határ, ami felett már érdemes hamisítani.
Ott ültünk a Batthyányi téren, a palacsintázóban egy laptoppal és bőszen számoltunk.
Azt mondtuk, hogy egy egyszerű kép, anyag költsége nagyjából 50-100 ezer, az egyszerűbb hamisító dolgozik vele egy-két hetet, az legyen 100-150 ezer. Az orgazda is nyilván lenyúlja a dolgokat, az is egy százas, tehát a hamisításra alkalmas képek alsó árhatára valahol 350 és 400 ezer körül kezdődik. Ezért már csinos, bár nem túl igényes munkát lehet kapni!
Nyilván van vele kockázat, millió macera, de azért ez már "business" lehet, ha valaki minden hónapban elnyom a piacon egy két ilyen képet.
Arra persze nincsenek statisztikáink, hogy hány hamisító próbálkozik ezzel, de arra már van, hogy a magyar aukciós piacon hány kép fordul meg évente, ebben az ársávban és e fölött, ami ugye egy potenciális veszély sáv!
A te kérésedre megnéztük Czóbel Béla esetét, aki jellemzően tükrözi a piacot és ráadásul az egyik kedvenced.
Láss csodát, a 2006-os évben a képeinek nagyjából csak a 25%-a az, ami a bűvös Murphy határ alatt volt. Azaz, ha hamisító vagy, akkor Czóbel képeinek a 75%-a potenciális üzleti lehetőség volt 2006-ban!!! Azért ez durva!

Ezzel természetesen nem azt mondtam, hogy valóban kockázatos a Czóbel képek 75%-át megvenni, de ha hamisító fejjel gondolkozom, akkor ekkora sávban van keresnivaló és ez csak Czóbel!
A műkincs online rendszerében pedig van 3300 művész. Ezeknek legalább a fele rendszeres résztvevője az aukciós piacnak, a másik fele pedig a nem nyilvános piacon is nagy súllyal van jelen. Én hetente kapok hamis képeket a neten, amelyre valaki vagy véleményt vár, vagy szeretné, ha igazi lenne.
Emlékszel? Itt csuktam le a laptopom fedelét és a felismerés súlya alatt rendeltem a következő meggyes és kakaós palacsintákat. De mindketten tudtuk, hogy a kényszeres evés az nem járható út egy nyomasztó probléma feloldására."

Kattints ide, ha azt a megoldást is tudni akarod, amely megkímél az ezekhez hasonló álmatlan éjszakáktól!