Nagy érdeklődés fogadta az Abigail Galéria 24. Festményárverését. Kifejezetten sokan jöttek el a Kongresszusi Központba, ezen a szép és meleg, kora nyári, vasárnap estén.
Nagy volt a tét, hiszen a korábbi, igen durva válság-hangulatot lehetett, kellet most oldani.
A nagy piacvezető aukciósházak meghatározó árverései még hátra vannak, tehát az Abigail Galéria és Aukciós ház ismét úttörő szerepbe került. Szemmel láthatóan megtett mindent a sikeres aukció érdekében. Néha már úgy is éreztem magam, mint a "boldog békeidőkben", amikor valóban szárnyalt a műkincs piac. Sajnos rendre kizökkentem ebből az érzésből, egy-egy érthetetlen licit, vagy elmaradó ajánlatok sorozata miatt.

A tények számszerűen:

Az aukciós ház május 10-én, hivatalosan 266 művet aukcionált, amelyből egy tételt, a 174.-et, Gyémánt László művét visszavonta, továbbá a 170. tétel után beszúrt 6 újabb tételt. 2 darab Kádár Béla, majd Gulácsy Lajos, Nagy Oszkár, Czóbel Béla és egy Iványi-Grünwald Béla művet. Ezek a beszúrások mindig megtörik egy aukció ívét, ezért nem túl szerencsések. Most is ezt történt. Talán mentség, a szép Gulácsy, amely 12 millióról indult és 14 millión talált gazdára. A Czóbel Műterem részlet, a kikiáltási áron, 8 millión került leütésre. A többi négy képre nem érkezett ajánlat.
A számoknál maradva, 118.568.000 Ft volt az össz kikiáltási érték, 112.712.000 Ft millió volt a teljes kalapács ár. 271 művet kínáltak árverésre, ebből 156 mű kelt el, 115-re nem volt ajánlat. 60 darab pedig, kikiáltási áron talált gazdára. (Ez nem hivatalos végeredmény, csak a saját jegyzeteim alapján készült.)

A helyzet egy árnyalattal jobb, mint koratavasszal, de a vásárlók tétovák és csak a nagyon biztos minőségnél, és egy-két érzelmi vásárlásnál mertek hevesebben licitálni.
Az látszik, hogy az Abigail is próbál a vásárlók kedvében járni és keresi a fogást a piacon. A megszokott régi művek mellett, jelen volt az anyagban az eddig képviselt kortárs vonulat, felfrissítve újabb arcokkal. Megjelent egy markáns szobor anyag és egy kóstoló a fotókból is. Azt hiszem, nem nagyon lehet jobban szélesíteni a kínálatot egy aukción belül, annak veszélye nélkül, hogy nagyon vegyesre sikeredjen. Ez most éppen még jó arány volt. Az a kérdés, hogy az aukciós ház, a jövőt illetően, le tudott-e vonni valami hasznos következtetést ezekből a műfaji tágításokból. Nincs könnyű dolga. 

Nézzünk egy-két érdekességet. Rögtön az elején, szerintem túl korán, 3. tételként indult Bornemisza Géza nagyon szép 1927-es festménye. Egyik jeles és közismert gyűjtőnk anyagából került árverésre a mű. A kép, a licit értékéhez mérten, nyugodtan indulhatott volna magasabbról is, de mindenképpen jóval magasabb leütési árat érdemelt volna. Ha az elmúlt 10 év aukciós átlagait tekintem inflációval korrigált számítási módszerrel, akkor ez a mű nyugodtan felmehetett volna a 3 és 4 millió közé, szemben a 900.000 forintos leütési árral. Aki ezt a képet most hazavitte, nagyon jó vásárt csinált.

A 9. tételként induló Bálint Rezső, 1930-as Párizsa, kicsit talán túlszaladt az 1,1 milliós kalapácsárral, de még éppen belefér az árfolyamába.
Szobotka Imre hiába zseniális a tízes években festett kubista szemléletű műveivel, itt a 10. tételként kikiáltott, koránt sem az életmű javát adó, Nyári zápor Zebegényben című olaj vászna, erősen túlértékelt és nem is kapott ajánlatot.
A kép érdekessége, hogy 2007-ben, a Kieselbach Galériában szerepelt ugyanez a mű, de az egy aukciós boom idején és egy piacvezető aukciósházban volt. Egyébként a kép, akkor 2007-ben 950 ezerről indult és 1,1 millióért ütötték le. Most joggal gondolhatták a tulajdonosok, hogy 900 ezerről indulva, lehetőleg kis veszteséggel ki lehet szállni belőle, de itt van a dolgok neheze és a piac könyörtelensége. 
Ez az eset nagyon sok tanulsággal szolgál.

Íme néhány:

•    Eleve, egy piacvezető aukciós ház, gyakran 10-15 %-al magasabbról képes indulni és eladni műveket. Ezt az előnyt azonban két éven belül, nem tudja egy mű hozamban pótolni.   
•    Nem szabad egy művet nagyon hamar visszahozni aukcióra, mert nagyok a kezdeti járulékos költségek és csak veszteséggel lehet kiszállni egy ilyen tranzakcióból. Esetünkben 2007 májusától, alig telt el 2 év.
•    Egy festmény befektetést, aki okosan tervez, az minimum 5, de inkább 15 évre tervezi. Ezzel ki lehet védeni többek között az ilyen nagy és ennél kisebb gazdasági válságok rossz hatásait. 
•    Egy közepes, vagy nem jellegzetesen jó művel, az ember még kevésbé kockáztat, mint egy kiemelkedővel, mert ezek a művek nem bírják el a spekulációt.
•    Akkor persze más a helyzet, ha valaki kényszerből kerül ilyen helyzetbe, de akkor nyilván tisztában van a várható következményekkel.

A Szobotka műről ennyit, hiszen elég sokat írtam már ennek az életműnek a szépségéről és árnyoldalairól.
Nézzünk pár érdekességet a kortársak műveiből.

Kiemelt figyelmet kapott például, Esse Bánki Ákos, fiatal festőművész. Eleve szokatlanul nagy, egész oldalas reprodukciót láthatunk a katalógusban és egy szintén egész oldalas ismertetőt, az alig pár éve végzett fiatal művészről. Természetesen ez jó, hiszen informatív. Talán a tördelésben lehetett volna átláthatóbban szerkeszteni az életrajzi adatokat és a művészről szóló esszét, netán megjelölni az íróját, de ez apróság.
Művei, a mostani aukciós szezonban nem csak itt, hanem a Missionart és a Pintér Antik anyagában is szerepelnek.

Rögtön utána, a szintén fiatal Végi Péter munkája szerepel 23. tételként, akiről viszont alig jelent meg életrajzi adat, annak ellenére, hogy ő is egy teljes oldal képet és egy teljes oldal szövegoldalt kapott. Felhívnám a figyelmet, egy eddig ritkán előforduló megjegyzésre az ismertető szövegben. Mégpedig arra, hogy jelzi a szerkesztő, hogy Végi Péternek van munkája Szép Péter műgyűjteményében!
Az utóbbi pár évben örvendetesen megszaporodtak azok a kiállítások, amelyeken magán gyűjteményeket láthattunk. Több komoly publikáció és könyv jelent meg róluk. Ebből oroszlánrészt vállalt Ébli Gábor, hiánypótló könyveivel, kiállítás szervező tevékenységével.

Éppen Szép Péter gyűjteményét láthatta az érdeklődő nem is olyan régen, Székesfehérváron, egy komoly válogatás keretében. Ez azt jelzi, hogy kezd felértékelődni egy-egy komoly gyűjtemény és minősítő etalonná vált, ki kinek a gyűjteményében szerepel művekkel. Ha ez nem csak marketing, hanem a műgyűjtők következetes és érzékeny válogatásának a következménye, akkor ez egy nagyon érdekes, új szempontrendszer kialakulását jelzi.

Visszatérve az aukcióra. Mutatja a közönség igényes és nagyon óvatos pénzköltését, hogy csak akkor adott ki forintot, ha a művek valóban az adott festő autentikus művei közül voltak, lehetőleg a jellegzetes stílusjegyekkel és licitre inspiráló árról indultak. Ahol ettől a szempontrendszertől eltért az aukciós ház, már nem is érkezett ajánlat. Így ment vissza Korniss Dezső szép kis tus rajza, a magas induló ár miatt, Vajda Lajos két szén rajza is a jelentéktelen és nem "vajdás" téma és megoldás miatt. Szász Endre porcelán brácsáját pedig, a jó ízlés elleni bűntettnek vehetjük nyugodtan. Ennek a munkának nem itt a helye, még akkor sem, ha Hollóházi porcelán. Nem is volt rá ajánlat 320 ezerért.

Szűcs Miklós, Lajos utcai tűzfalakat és paneleket mutató olaj vászna hiába volt érzékenyen megfestve, 400 ezerért senki sem vette komolyan. Egyértelműen látszik, hogy a témával volt a gond, mert a 72. tételként, eggyel előtte szereplő előszoba belsőt, megvették 400 ezerért. Igaz, licit nem volt rá a magas induló ár miatt, de legalább kikiáltási áron elkelt.

Vojnich Erzsébet képének bennragadása meglepett, hiszen egy jó festő, teljesen korrekt műve került kalapács alá. Ráadásul reprodukált és többször kiállított műről beszélünk. Vojnich művei pedig még a képcsarnokos aukciókon is 700 ezres magasságokat érnek el. Valószínű, itt túl magasról akarták indítani és ez leblokkolta a gyűjtők licitáló kedvét.

Érdemes szót ejteni, az általam is nagyra becsült és szeretett Deim Pál, Túlzás című munkájáról, 87. tétel. Amikor megláttam a képet elsőre megörültem, majd elolvastam a ráírt szöveget és mosolyogtam a festő kedves és fanyar humorán.
Azután végig futott rajtam, mint egy villámcsapás, hogy ez a kép valójában egy aukción van, ahol az a cél, hogy eladják, és valaki örömmel megvegye és hazavigye.
Már pedig ép eszű ember ezt most nem teszi, ha ezt a szöveget elolvasta. Kivéve, ha csak nem valami Deim fan klub rajongó! (Vannak ilyenek! Be kell valljam, én is közéjük tartozom. Az én falamon is lóg jó pár grafikája.) Most már remélem kellőképpen felcsigáztam mindenki érdeklődését, mi is ez az ominózus szöveg. Íme: 
„ …túlságosan telerajzoltam basszus, de azért mégse tépd el”. 
Kész.
Ez a szöveg gyönyörűen bele van komponálva a képbe, amitől persze még sűrűbb lett a mű. Gyakorlatilag azt sugallja a művész, hogy elrontotta, de azért kegyelmezzek meg neki, hiszen ő is ezt tette, pedig köztudottan, a mester nagyon igényes a műveivel szemben.
Humornak ugyan jópofa, de miért is kellene 140 ezer forintot kifizetnem minimum, plusz jutalék, azért, hogy a művész vicceljen?
Ha azt veszem, hogy egy szita grafikája alig kerül kevesebbe, mint ez és ez egy egyedi rajz, akkor elgondolkodtató. De mégis csak ráírta, amit ráírt és nap, mint nap azt kell lássam, hogy egy túlrajzolt képet vettem és nem egy jó vásárt csináltam. Nos, pontosan itt van a bökkenő.
Egy aukción, vagy bármilyen műtárgyvásárlásnál az a cél, hogy egy általam elérhető áron, lehetőleg a legjobb művet szerezzem meg. Itt pedig a festő deklarálja, hogy nem a legjobbat kapom!
A művészetben ugyan nem illendő akciózni, leértékelni a nagyobb forgalom érdekében, hiszen a nagyon nehezen megszerzett imázst romboljuk ezzel halomra, de azt ráírni és a mű tárgyává tenni, hogy ez egy „túlrajzolt” = rontott mű, mégis csak impertinencia.
Úgy gondolom egy aukció kapcsán éppen elegendő tanulsággal szolgáltam. Következnek újabb izgalmas aukciók a hét végén és a jövő hét elején, de azokról majd külön-külön.