Takács Gábor  tollából jelent meg a Világgazdaság Online-n egy érdekes írás a gazdasági válság és  a festménybefektetés helyzetéről. Erre a jelenségre a műkincs.com már többször felhívta a figyelmet, de jó érzés olvasni, hogy más szerző is hasonló eredményre jutott. Annál is inkább, mert Takács is kiemeli, hogy a magyar piac nem volt abban az állapotban, mint a nagy nyugati műkereskedelmi központok, hogy nagy lufik durranjanak ki.
Ez tulajdonképpen szerencse. A magyar piacon azonban arra kell nagyon figyelni, hogy milyen aukciókat szerveznek a régi és az újdonsült szereplők, azokon kik vesznek részt és ezeken az aukciókon az árfolyamok hogyan viselkednek.  Ugyanis nem biztos, hogy esetleg egy szedett vedett, sebtében összerakott aukció jó egy még nem bevezetett művész árainak, árfolyamának. Nézzük azonban a Világ Gazdaság szerzőjének véleményét:

"Az amerikai és nyugat-európai pénzügyi guruk, közel-keleti olajmágnások, orosz oligarchák és kínai újgazdagok mindent elkapkodtak, amit New York, London, Párizs vagy éppen Dubai és Sanghaj aukcióstermeiben, Bázel, Miami és Moszkva vásárcsarnokaiban eléjük raktak. Immár Budapesten sem volt szalonképes az, aki nem látogatta a piacvezető cégek aukcióit, nem volt jóban egy-két galériatulajdonossal, nem mutatkozott műgyűjtői körökben. „Biztos” tippekkel, „bennfentes” értesülésekkel, az elemzők által szállított grafikonokkal felvértezve nagyon sokan érezték úgy, kiismerik magukat ezen az exkluzív piacon, és legalább olyan jól fialtathatják a pénzüket egy-egy nagy jövő előtt álló művész képeinek megvásárlásával, mint ha a börzére vinnék az adott összeget.
A számítások általában be is váltak – egészen tavaly őszig, amikor a pénzügyi válság nyomán a nemzetközi műkincspiacon is eluralkodott a bizonytalanság. Az elmúlt néhány hónapban jelentős korrekciót tapasztalhattunk az aukciós piacon, elsősorban a közelmúltbeli árrobbanás középpontjában álló 1945 utáni művészet területén. A nyugati sztároknál is szédítőbb iramban drágult ázsiai kortársak némelyikét most feleannyiért sem lehet eladni, mint egy évvel ezelőtt. A magyar piacnak ebben a helyzetben kifejezetten jól jött, hogy az aukciókon viszonylag kis szerepet játszottak a kortárs művek, és így nem alakultak ki olyan irreális árak, amelyeket a válság egyszerre kidurrantott volna.
Mi a tanulság? Óvakodjunk attól, hogy dollár- vagy akár forintmilliókat fizessünk ki egy-egy festett vászondarabért? Vagy éppen ellenkezőleg: a talajukat vesztett értékpapírok helyett a művészet „örök” értékeibe menekítsük a pénzünket? Hiszen a színvonalas klasszikus művek továbbra is őrzik és várhatóan őrizni is fogják az értéküket, Budapesten éppúgy, mint New Yorkban." (bővebben itt az eredeti cikk)